2018. január 7., vasárnap

Pan-dji: Vádirat

Fülszöveg
El sem tudjuk képzelni azt a léleknyomorító légkört, amelyben egy férfi a haldolkó édesanyjához akar utazni a szülőfalujába, s bár nincs utazási engedélye, komoly veszélyt vállallva mégis felszáll a vonatra. Az ülések alatt, a csomagok között rejtőzik, de a katonai rendészek elkapják, és kényszermunkára ítélik. Vagy azt, amikor egy anya, mivel beteg gyerekét zavarja a fény, az ötödik emeleti lakásban behúzza a sötétítőfüggönyt  - ami azonban tilos, mert úgy nem látható az ablakon át a Nagy Vezér téren álló képmása. Az asszonyt azonnal megvádolják, hogy biztosan ellenséges kémeknek akar így jelezni... Az Észak-Koreáról szóló hírekben jószerével csak a nukleáris és rakétakísérlete, illetve a kommunista dinasztia éppen uralkodó diktátorának megdöbbentő kinyilatkoztatásai, fenyegetései szerepelnek. Az emberekről, akik ebben a totalitárius rezsimben kénytelenek élni, szinte semmit nem tudunk. Pan-dji elbeszélését olvasva felháborodunk, s a gyomrunk a görcsbe rándul: hogyan lehetséges, hogy a 21. században ilyen élet jut osztályrészül egy egész népnek, huszonhétmillió embertársnak?  A Vádirat szerzője ma is Észak-Koreában él. Már azzal is az életét kockáztatta, hogy papírra vetette ezeket a történeteket, s hozzá hasonlóan azok a bátor emberek is veszélybe sodorták magukat, akik segítetettk kijuttatni az országból ezt a különleges, megrázó erejű kéziratot.

Véleményem
A Vádirat, amely egy ismeretlen észak-koreai szerző tollából származik hét történetet tartalmaz, melyeken keresztül érzékletes képet kapunk az észak-koreaiak mindennapjairól. Mindegyik megrázó és borzalmasan nyomasztó volt. Főleg egy meleg szobában, kényelmes fotelben ülve, egy finom vacsora elköltése után olvasva. Mert ezek a számunkra alapvető dolgok az észak-koreaiaknak luxus számba mennek. Mert náluk kevés a fejadag, mindenki éhezik, utazási engedély nélkül senki még csak a beteg édesanyját sem látogathatja meg, és még az is tilos, hogy valaki behúzza a sötétítőfüggönyt, télen pedig folyamatosan ugyanolyan hideg van bent is, mint kint. Fájdalmas érzésekkel tettem le ezt a könyvet, mert vérzik a szívem minden egyes emberért, akinek ilyen körülmények között kell tengődnie - direkt nem azt írtam, hogy élnie, mert ez nem élet. 

Viszont ugyanakkora felelősség terheli a nemzetközi közösséget emiatt, mint az észak-koreai vezetést. Hogyan lehet hagyni ezt a XXI. században? És most nem a politikai rendszer meglétéről beszélek, mert kommunista államok a mai napig léteznek. Ott van példának okárt Vietnam, ahol kommunizmus van, mellette pedig szabad piac működik. Elképzelhetetlen? Pedig így van, és bizony jólétben élnek. Az, hogy milyen politikai rendszer működik egy adott országban, ebből a szempontból lényegtelen, de van ám különbség demokrácia és demokrácia, illetve kommunizmus és kommunizmus között is.

Nagyon találó a fordító jegyzete, aki kézbe veszi ezt a könyvet, mindenképpen azzal kezdje az olvasást, sok érdekes dologra világít rá, habár elég rövid, teljes mértékben osztom Lengyel Miklós gondolatit. Kifejezetten az alábbiakon érdemes eltöprengeni: Sokszor felteszem a kérdést, hogy ez vajon csak Észak-Korea, jobban mondva az észak-koreai kormányzat hibája-e. Az én válaszom némileg eltér az uralkodó narratívától. Miközben egy ország vezetésének a felelőssége sohasem megkerülhető, Észak-Korea helyzetének valós megítélése szempontjából számos egyéb tényező is figyelmet érdemel. A történelmi múlt, a hagyományosan bezárkózó, korábban a külvilág által is csak Remete Királyságnak nevezett ország tradíciói, a szocialista világrendszer és a hidegháború öröksége, a régió kiemelt fontosságára visszavezehtető szövevényes geopolitikai konstelláció mind-mind olyan körülmények, amelyek egyáltalán nem segítették, ellenkezőleg, inkább hátráltatták, hogy a világnak tőlünk e távoli pontján is beinduljon az átalakuklás, de legalábbis valamiféle erjedési folyamat.  Jogosan tehető fel tehát a kérdés: ha másutt végbementek a mélyreható társadalmi és gazdasági változások, vajon a Koreai-félsziget északi részén miért nem? És itt visszatérnék ama külső körülményekre, melyek, meggyőződésem szerint rossz megközelítéssel, Észak-Korea történelmi hagyományait és belső feltételeit negligálva próbálnak megoldásokat keresni a problémára. Ez a megoldás többnyire az az elszigetelés, amely valójában soha, sehol nem jelentett hatékony választ a kihívásokra. Észak-Korea vonatkozásában sem tűnik annak. Mindeközben generációk sora nőtt fel ebben az országban a változás halvány reménye nélkül. Generációk sorának nem jut más osztályrészül, mint a kilátástalanság és az állandó nélkülözés. A nemzetközi közösség által elfogadott újabb és újabb szankciók és korlátozások eddig vajmi kevés eredményt hoztak: az észak-koreai rendszer továbbra is stabilnak tűnik, aki pedig megszenvedi mindezen szankciókat és korlátozások, az nem más, mint az istenadta nép.”

Ezt én magam sem fogalmazhattam volna meg jobban. Egy ország átalakulása során figyelembe kell venni saját hagyományait, társadalmi berendezkedését, a nemzetközi közösséghez való viszonyát, illetve a nemzetközi közösség hozzá való viszonyát, az országot ért veszteségeket, a háborúkat, amelyeknek részesei volt, mert ezek mind formálják az adott államot, ezeket a tényezőket egyszerűen nem lehet kivonni az egyenletből. Nem akarok történelemórát tartani, de érdemes utánaolvasni a koreai háborúnak, és sok részlet világossá fog válni, annak, aki nem tudja, mi is zajlott pontosan. Félreértés ne essék, nem akarom ezáltal kisebbíteni az észak-koreai vezetőség felelősségét és bűnlajstromát, egyszerűen csak az előbb leírt faktorokkal minden esetben számolni kell Észak-Korea helyzetének megítélése során, anélkül az eredmény bizony igencsak fals képet fog mutatni.

És akkor jön a nemzetközi közösség az ő hatalmas és mindenható mellényével, a gazdasági szankciókkal. Ugyan kit büntet vele? Kim Dzsongunt? Az őt közvetlenül körülvevő, neki aszissztáló apparátust? Ugyan már. Ahogyan Lengyel Miklós is írja, ezt mind a nép szenvedi meg. Ők éheznek és fáznak, ők szenvednek betegen, mert még gyógyszerre sem futja, nemhogy más orvosi felszerelésre.

Visszakanyarodva a könyvre: nem tudom, igazak-e a történetek, elvileg azok. De ha csak a fele igaz mindannak, ami le van írva, már az elég borzasztó. Az az igazság, hogy Észak-Koreával kapcsolatban sohasem lehetünk biztosak semmiben, mert mindig is olyan képet fognak mutatni a világnak, amilyet ők akarnak, ezért amondó vagyok, hogy minden ilyen beszámolót fenntartásokkal kell kezelni. Ezzel természetesen nem meghazudtolni akarom ezen történetek valódiságát, mert ha részleteiben nem is, de a menekültek elbeszéléseiből nagyjából van egy általános elképzelésünk arról, hogy mi folyik Észak-Koreában, nekem mégis vannak kételyeim. Minden igaz történeten alapuló könyvvel érdemes óvatosan bánni, mert hitelességüket soha nem fogja tudni senki igazolni, hiszen nem elsőkézből halljuk ezeket a történeteket, és az eredetük, valódiságuk nem kétséget kizáróan bizonyított. Ismétlem, nem állítom, hogy a könyvben szereplő történetek valótlanok volnának, nagyon is el tudom képzelni, hogy ilyen az élet Észak-Koreában, de egy-két részlettel kapcsolatban vegyes érzéseim vannak. Sok esetben nyíltan és fennhangon bírálják az emberek egymás között a rendszert, holott köztudott, hogy ez főbenjáró bűn Észak-Koreában. Ahogyan azt sem hiszem el, hogy az egyik ember a másiknak jóbaráti viszonyra tekintettel megszerezte férje családjának titkos aktáját. Ezt még csak megpróbálni is a saját halálos ítéletének aláírása, az pedig, hogy sikerrel járt és nem bukott le, számoma teljesen hihetetlen. Főleg úgy, hogy egy későbbi történetben egy apa magán kívül van őrületében, amikor a fia bírálja a rendszert, és próbálja elhallgattatni, nehogy valaki meghallja. Ez utóbbit inkább elhiszem. És azt sem gondolom valóságosnak, hogy nyíltan kiállnak a színpadra, ahol a rendszert parodizálják. DE! Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nem gondolom úgy, hogy az emberek minden egyes napja ne lenne maga a pokol.

Nagy bátorság volt megjelentetni ezt a könyvet, azonban úgy gondolom, nagy botorság is, nem is biztos, hogy szükség volt rá. Ritkán írok ilyet, de most ez a helyzet. Mert ugyan megváltoztatták a neveket, de nem hiszem, hogy egyetlen Li Il-cshol vagy In-szik él egész Észak-Koreában. Majd szépen előveszik azokat az embereket, akiket így hívnak, aztán mehetnek kényszermunkára a fogolytáborba. És ez a könyv még segíteni sem fog rajtuk, mert mi, egyszerű olvasók hiába borzadunk el embertársaink sorsán, segíteni nem tudunk rajtuk, aki igazán tudna, az nem is akar és nem is fog. Számomra újat sajnos nem mondott, de talán veszélybe sodort sok mindenkit, főleg, hogy először Dél-Koreában jelent meg. Lehet itt megfogalmazni mindenféle magasröptű gondolatot arról, hogy milyen bátor mű ez, ahogyan a Wall Street Journal is tette, de ennek valakik keservesen meg fogják fizetni az árát. A New Yorkerbe egy jó cikk, ami kitölti a helyet, más pedig ki tudja milyen módon fog a megjelenése miatt bűnhődni. Viszont így, hogy már megjelent, ajánlom elolvasásra. Kell, hogy feldúljon bennünket, és az is kell, hogy szomorúak és depressziósak legyünk miatta, és befejezzük végre a nyafogást és a panaszkodást jelentéktelen dolgok miatt. Ez a minimum, amivel adózhatunk ennek a népnek, habár mindez vajmi keveset ér nekik.

Elmondhatatlanul sokkolt egyébként mindegyik történet, a legjobban talán az Egy szökés története, a Pokol és a Vörös gomba címűek vágtak mellbe. Mindegyikben megmutatja arcát a szomorúság, a nyomor, a magány, az embertelenség, a megaláztatás a mindennapok lelki és fizikai fájdalma, de mindez így együttesen ebben a háromban mutatkozik meg a legerőteljesebben. Irodalmi szempontból értékelni ezt a kötetet lehetetlen és értelmetlen is, nem irodalmi értékek közvetítése céljából íródott.

Elég kettősre sikerült ez a bejegyzés, de az érzéseim is kettősek, egy dolgot látok kristálytisztán: teljes szívemből, a zsigereim mélyéig, elmondhatatlanul és leírhatatlanul sajnálom az észak-koreai népet, annak ellenére, hogy tudom, ez rajtuk fikarcnyit sem segít.

2 megjegyzés:

  1. Észak-Korea nem könnyen emészthető téma. A személyi kultusz hogyanja és miértje még annyira sem. Főként, ha az ember csupán könyvekből és dokumentumfilmekből értesül róla, mi zajlik egy, a világtól hermetikusan elzárt rendszerben. Ezek tükrében bizony nehéz tárgyilagosnak maradni. Azonban sokkal könnyebb másokat elítélni. A nép gyenge? Vagy a nép vezére túl erős? S vajon informálnak vagy dezinformálnak minket? Valóban rá kell mutatni a komplex, egész világon átívelő kollektív felelősségre, ez fontos eleme ennek a témának. Tetszik a bejegyzésed, mert fontos, hiánypótló gondolatokat fogalmazol meg Észak-Korea kapcsán. Rám kifejezetten üdítően hatott, hogy ilyen aktuális, komoly témáról írtál, mert ehhez bizony nem csak rálátás, hanem bátorság is kell. Sokan szeretik a világ történéseit – főleg, ha azok nem kellemesek - a szőnyeg alá söpörni, és nem beszélni róla, pedig kell. Egy romantikus regényről valóban sokkal könnyebb írni, mint Észak-Koreáról, főleg, ha az adott írás nem csak a felszínt karcolgatja, és a már százszor leírt véleményeket szajkózza, hanem az írója tényleg új felvetéseket fogalmaz meg, és próbál leásni a problémák gyökeréig. Örülök, hogy rátaláltam a blogodra!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Észak-Korea valóban nem könnyű téma, és egyszerűen képtelenség róla úgy nyilatkozni, hogy bármilyen kijelentést is 100%-os biztonsággal állíthassunk, mert nem tudhatjuk, hogy az információk, amelyeket erről az országról kapunk, mennyire hitelesek. Az zsarnokság és nyomor felől azonban nincs kétségem. Nem hiszem, hogy a nép gyenge, és ha nem lenne az állandó félelem, és testi-lelki terror, amiben élnek, akkor sem tudnának mit tenni, folyamatos tudatlanságban tartják őket, és megfelelő eszközeik sincsenek a felkelésre. Itt inkább valóban a nemzetközi közösség felelőssége az, ami felmerül. Most már azonban, hogy Észak-Korea nukleáris háborúval fenyegetőzik, úgy gondolom, nem is fognak semmit tenni. Bár eddig sem tettek semmit.

      Nem érzem úgy, hogy nagyon mélyen belementem volna az Észak-Korea helyzetét feszegető kérdésekbe (próbáltam a könyvre koncentrálni), mert millió gondolatom van a témával kapcsolatban, de alapvetően ez egy könyves blog, és nem akarok valami mást csinálni belőle, (nemzetközi) politikai kérdéseket végképp nem szeretnék boncolgatni, pedig tudnék.

      Örülök, hogy tetszett a bejegyzés, remélem, máskor is találsz majd hasznos és érdekes olvasnivalót!

      Törlés